Sírok között vörös rózsa nyílik
Gyökere lelkeket takar
A bűnösök Isten szavát kérik,
A haldokló utolsó csókot akar.
Vonszolom magam, az ágyba kapaszkodom
Vörös vérem csurog le a koszos falakon.
Fekete pókok szövik céltalan álmaim,
A földre szegezték megtépett szárnyaim.
Bámulom a plafont, mosolyod szemem előtt lebeg
Arcomon érzem simogató kezed,
Könnyeim közt kétségbeesetten azt kérdezem,
Miért hagytál itt, miért hazudtál nekem??
Csak addig létezem, mig halkulo szerelmed éltet
Te összetörted rolunk a régi közös képet.
Utolsó sóhajom utánad kiált
Hallgasd meg egy szenvedő szerelmes végső, elhaló szavát...
A pszichopata tömeg gyilkos
Telihold volt, mikor megfogtam a kezed.
És telihold volt,mikor elengedtelek.
A pszichopata gyilkos éjszakái ezek:
Szét darabolt szívek és elszakadt kezek.
Telihold volt,mikor megcsókoltalak.
De most már nem érezhetem forrócsókjaidat.
A pszichopata gyilkos elrabolt elölem:
Szét szakadt lábak mindenütt elöttem.
Ereidet látván eltátom számat.
Sajnos nem bírom tartani pofámat:
A pszichopata gyilkos elfogott engem.
Szét darabolt kezek és eldobott fejek
Mikor utoljára láttam,
Akkor szerettem bele,
Akkor tárult fel bennem a szeretet értelme.
Mikor utoljára láttam,
Egy kamion rohant bele,
Így lettem örökkön-örökre
A Halál szerelmese
Szomj és kéj
Vámpírok bálja, rémes éj -
Fekete mosoly, éhes kéj.
Táncolj, szerelmem,
táncolj velem,
lüktessen az élet,
Pirulj ki, kedvesem.
Este a szobánkban, néhány barátom vár ma ránk,
friss, üde, ártatlan véred kell, néhány csepp csupán.
Makulátlan, fehér a bôr,
izzóvörös, ízes a bor.
Tépem a tested,
fogak tánca az életem:
nemcsak a véred,
te kellesz nekem.
Csókom húsodban
halál eleven.
Csillapulj szomjam, elég már,
Megszédít ez a földöntúli bál.
Vámpírok bálja,
léha kéj.
Fekete mosoly,
rémes éj.
Egyedül vagyok minden nap,
Nekem már nem süt ki a Nap.
Az életem sötét, halott,
Nincs benne se csillag, se hold.
Kérdem magamtól, ki vagyok én?
Már meghalt bennem minden remény.
Már csak egy üres test vagyok,
Mit majd egyszer hátra hagyok.
Mikor? Talán ma, vagy holnap,
Várnak rám az oszló holtak,
Beállok én is közéjük,
És én leszek a vezérük.
Egy koporsó lesz az otthonom,
S lelkemet már nem hordozom,
Elválok tőle, ő is elhagy,
S egyszer majd a Mennyekbe juthat.
Ne szégyelld, ha sikolyod visszhangozzák a falak
S könnyed mind letörletlen marad
Fekete sírkőre neved vésve látod
Már nem mentheted meg a Világod
Ne szégyelld, ha sikolyod meghallatlan marad
Mert kezeidhez vöröslő vér tapad
Öltél, s ezért tied a Világ haragja
Hisz te vagy a halál, ó Végzet Angyala.
Könnyes szemmel, meglepedten nézel rám,
majd a sötétség leple borul tekintetedre,
és össze esel egy új kor hajnalán,
amikor az életedet helyezted kezembe.
Mert az irántad érzett féktelen gyűlölet
egy röpke pillanatban megölte a lelkedet.
És most itt fekszel üveges szemekkel,
amik még nem olyan régen tele voltak élettel.
A sötétség ura feléd nyúltja rothadó kezét,
és magához szólít egy ismeretlen világba,
ahol gyűlölet alkotja a démonok lényét,
ott majd a bocsánatomért esedezel, de mindhiába!
A véred lassan árad szét a padlón,
mint a sűrű köd egy hideg téli éjszakán.
És én nevetek rajtad, földi halandón,
míg a vér az ereidben táncot jár.
És ím, a bosszú beteljesedik, minek szavait
egy megszakadt szív vérével írtak az örökkévalóságba,
és a kárhozatalra ítélt bűnös megbánja tetteit,
de az idő lejárt, ezért irány a Pokolba!
A földi hamvaidat egy hirtelen jött szellő
tova fújja a messzi éjszakába.
És lám, csak most könyörög és retteg ő,
hogy szánalmas kis élete ne vesszen kárba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
